1. Hívatlan vendég

The Hybrid and the vampire Barbie

1. Hívatlan vendég

Végre vége a sulinak és kezdődhet a nyár. De mi értelme van a szabadságnak, ha minden barátod elfordul tőled, a szüleid tudomást sem vesznek rólad és az egyetlen személy,aki még beszél veled egy ősi hibrid? Így inkább büntetésnek hangzik. Ezen gondolatok közepett léptem ki a suliból. Beszálltam a kocsimba és egyenesen hazafelé vettem az irányt. Mikor megérkeztem, beléptem a házba és ledobtam a táskám a kanapéra. Egyenesen a konyha felé vettem az irányt és egy tasak vérrel a kezemben tértem vissza a nappaliba. Leültem a táskám mellé és bekapcsoltam a TV-t. Csak kapcsolgattam a csatornákat,mert jelen állapotomban egyik műsor semérdekelt. Miután meguntam a válogatást, kikapcsoltam a készüléket és eldőltem a kanapén. Ekkor hirelen megszólalt a csengő. Úgy döntöttem,nem nézem meg ki az, ugyanis most nem akarok találkozni senkivel. A titokzatos látogató azonban nem adta fel. Miután meguntam a csengő hangját, fogtam magam és dühösen kiviharoztam az előtérbe. Nem lepődtem meg azon, hogy ki állt az ajtó túloldalán.
- Mit akarsz Klaus? - kérdeztem kissé ingerülten.
- Bemehetek? - kérdezte, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
- Nem! - vágtam rá egyből - Minek jöttél ide?
- Beszélgetni akartam.
- Komolyan? - néztem hitetlenkedve - A nagy hibrid,aki csak üvöltözni tud most mesedélutánt akar tartani?
- Hallottam, hogy mi történt a kisebbik Salvatore-val. - hagya figyelmen kívül az iménti sértésemet -  Gondoltam jól esne kibeszélni.
Eltalálta. Másra se vágytam, csak hogy kiadjam magamból ezt az egészet. De miután barátaim már nincsenek, hála Elena királynőnek, és az anyám szinte szóba sem áll velem,mióta vámpír lettem, erre nem volt nagy esély. Viszont ezt sose ismertem volna be. Pláne nem Klaus-nak.
- Gyere be - adtam be végül a derekamat. Mikor belépett, egyből a konyha felé vette az irányt, majd pár perc múlva ismét felbukkant két tasak vérrel,majd ledobta magát a kanapéra.
- Látom otthon érzed magad! - végtam oda neki kissé sértődötten.
- Ne legyél ilyen - nézett rám kiskutya szemekkel - Inkább meséld el mi nyomja azt a kicsi szívedet.
Megforgattam a szememet, majd leültem mellé. Felém nyújtotta az egyik tasakot, amit végül el is vettem. Igaz,hogy most ittam meg egyet,de egy kis vér mindig jól esik. Pár percig csak ültünk ott és egymást néztük.
- Mit szeretnél tudni? - törtem meg végül a csendet.
- Mindent - jött a tömör válasz.
- Rendben. De csak egy feltétellel mesélek!
- Mi lenne az? - nézett rám kérdőn.
- Ha utána te is mesélsz magadról - mondtam. Mindig is kívácsi voltam,hogy miért lett olyan, amilyen.
- Talán - mondta egy hunut mosollyal, mire én csak megforgattam a szememet.
- Kezdjük a problémák elején - keztem bele - 11 voltam,mikor apám rájött,hogy jobban vonzódik munkatársához, Steven-hez,mint anyához. Miután elváltak, anya a munkába temetkezett,aput pedig több évig nem láttam. Ez annyira megrázott,hogy hónapokig pszihológushoz kellett járnom. Majd végülis beletörődtem és egy idő után már nem érdekelt. Aztán felbukkantak a Salvatore-testvérek és ezáltal a problémáim is sokasodtak. Először is Damon jó ideig belőlem evett és egyéb mocskos dolgokat csinált velem,amiket nem szeretnék részletezni. Mindezt persze egy igézéssel teremtette meg,majd miután rámunt ugyanúgy rázott le. Hónapokig voltam a bábja, majd autóbalesetet szenvedtem,amit csak Damon vérével a szervezetemben éltem túl. Ekkor lépett a színre az az őrült ribanc, Katherine. Bejött hozzám a kórházba, mivel tudta,hogy vámpírvér van a szervezetemben. A fejmhez szorított egy párnát. Próbáltam kiszabadulni,de nem ment. Végül aztán már nem kaptam levegőt. Minden elsötétült. Új életem első szakaszára nincsenek szavak. A borzalmas, fájdalmas, szörnyű szavak nem fejezik ki, mit éreztem. A napfény, a vér iránti vágy és a tetejében mindezzel egyedül kellett megbirkóznom. Mikor anyám megtudta,hogy vámpír vagyok,még jobban elfordult tőlem. Mostmár szinte alig látom, nemhogy beszéljek vele. Aztán jöttél te,meg az átkod. Már megbocsáss, de eléggé fárasztó vagy! Ráadásul még ez a Tyler-ügy! Mindegy, ezt a részt ismered. Mostmeg... Stefan egyszercsak hirtelen megcsókolt. Persze, mielőtt reagálhatam volna Elena szétválasztot minket és természetesen leordította a fejemet. Azóta sem bocsájtott meg nekem és mindenkit ellenem fordított. Nem volt nekem elég az, hogy folyton az ő árnyékában kellett élnem, mostmár a barátaimat is elvette tőlem.
Miközben beszéltem, Klaus végig a kezemet simogatta. Mikor rájöttem,nem húztam el,mert nagyon jól esett,hogy valaki törődik velem. Ekkor egy könnycsepp gurult végig az arcomon,amit rövidesen egyre több követett. Klaus hirelen magához ölelt, én pedig pár pillanatig semmit sem csináltam, majd hirtelen belekapaszkodtam a hibridbe és úgy öleltem, mintha az utolsó mentsváram lenne. Úhgy éreztem, ha elengedem, elveszek a kínjaimban.
- Tsss... Nem lesz semmi baj - próbált vigasztalni Klaus, miközben szorosan ölelt és hol a hajamat, hol a hátamat simogatta.
Kezdtem megnyugodni. Annyira jól esett,hogy valaki törődjön velem. Még ha az az illető Klaus is. Hiszen más nem is szól hozzám mostanában rajta kívül. De miket gondolok? Caroline! Ő Klaus! A legnagyobb ellenséged! Vagy talán mégsem? Hiszen, valljuk be, mindig is vonzódtam egy kicsit hozzá és a sötét oldalához. Kár tagadni. Majd elhúzódtam tőle, éppen annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Persze, rögtön megtörtént, amitől féltem. Elvesztem azokban a gyönyörű tengerkék szemekben. Pár percig csak néztük egymást, majd megtörtem a csendet.
- Köszönöm - suttogtam és egy halvány mosolyt eresztettem meg.
Klaus nem válaszolt,csak letörölte a könnyeimet, majd ismét magához húzott. Órákig voltunk így. Majd Klaus karjai közt ért az álom. Mikor észrevette, felsuhant velem a szobámba. Letett az ágyamra, betakart. Egy lágy csókot lehelt a homlokomra, majd távozott.